Nagyon rég óta nem írtam, de mivel tanulnom kéne, most megteszem. Elmúlt egy tanév. Annyi minden változott az életemben. Új város, munka és a suli. Új emberek, akiket szeretek, és új szoba. Az egyetem kollégiumában lakom, és négyen voltunk egy szobában. Nem is gondoltam hogy mennyire szeretem, mígnem tegnap közölte a két szobatársam hogy ki fognak költözni.Ez egy kicsit el is szomorított, mivel nagyon megszerettem őket...  Olyan gyorsan ment minden, soha, de tényleg nem ment ilyen gyorsan az idő. Talán azért, mert ez volt életem legjobb egy éve. Imádom hogy azt tanulhatom amit mindig is akartam, hogy van lehetőségem eljárni a szakmában megrendezett rendezvényekre, és hogy megnyílik előttem egy világ. Én EZT akarom csinálni. EZT szeretem. El tudom képzelni magam hogy egész életemben ez legyen a szakmám, ebben tevékenykedem. Nyilván nem egy helyen, ahhoz kissé nyugtalan vagyok, körbe szeretném járni a világot. Megismerni, megtapasztalni mindent, amit tudok. Életem egyik legjobb nyara elé nézek, dolgozni fogok, és kirándulni, fesztiválozni, és élni. Alig várom. Csak legyen meg az a három vizsgám amire jelen pillanatban készülök.

Ez a bejegyzés random dolgokról szól. Egy-egy kisebb történet, gondolat. Most valahogy többre nem futotta. Hiányzik a kutyasétálgatós filozófikus énem. Valahol elveszett Pesten, és még nem találtam meg...

Sok minden változott az életemben mióta főiskolás lettem. Megismertem rengeteg új embert, dolgozok, és bulizni is eljárok. A koliban sosem áll le az élet. Mindig van valami a mit csinálni kell, ahova el kell menni, ennek az új barátnak a szülinapja vagy a másiknak a névnapja.
Mióta főiskolás lettem, megváltoztam. Nem erősködöm, hogy valaki megszeressen, nem erőlködök. És mióta ezt feladtam, született rengeteg új ismerős, haver, barát. Olyanok, akik nélkül soha többé nem tudnám elképzelni az életem, és olyanok, akik megszínesítik a napom egy-egy pontját.

Mióta főiskolára járok, azt hiszem megtaláltam önmagam. Sose leszek tökéletes, mindig sokat fogok beszélni, (néha értelmetlenül) nem leszek él tanuló, de boldog, vidám, és önmagát adó ember igen.

Tudjátok, van az a furcsa érzés. Az, ami csak nagyon keveseknek, és ritkán adatik meg. Az, amikor egy álmod valóra válik, és benne élsz, minden nap benne vagy, és minden nap érzed, hogy ez így helyes. Sokszor éjjel fél 11 kor a melóból hazafelé érzem ezt. Hogy ott vagyok, ahol éppen lennem kell. Nem azt mondom hogy tökéletes minden, egy ember életében nem lehet tökéletességet elérni, csak minden úgy van ahogy lennie kellene. És olyan jó ezt érezni, átélni, megélni.

Sokszor gondoltam a jövőre. Hogy mi leszek ha nagy leszek, mit fogok csinálni. Voltak hosszú távú tervek, meg rövidek is. Mindig azt gondoltam, ha feljövök Pestre, fel kell fedeznem a várost. Egy bizonyos zenére végigsétálok a nevezetes helyeken, itt ott fényképezek, néha leülök egy padra és gondolkodok. de álmomban sem gondoltam, hogy lesz még három (sőt több) ember aki szívesen csatlakozik hozzám, és ugyanazok a helyek érdeklik. Ezért is jó a koli. Itt mindenkiben közös az, hogy nem itt van az otthona, meg akarja ismerni a várost, és minél többet akar kiélvezni a nagyvárosi életből. Szeretem, mert olyanok vagyunk mint egy kis család. Mind szétzabáljuk magunkat hétfőnként, és mind koplalunk csütörtök esténként. Így jó ez. Most nem is akarnék mást.

Phúúúúú olyan rég írtam, hogy lassan azt sem tudom hogyan kell. Tegnap beszélgettem egy lánnyal a blogról és rájöttem hogy pár hete eszembe se jutott valamit pötyögni, mert mindig a Coospacet vagy a Neptunt bújom és ha marad egy kis szabad időm (hehe jó poén volt) akkor vagy kikapcsolok és olvasok vagy alszok. Esküszöm, nem csalás nem ámítás beindult az élet. És ennek nagyon örülök. Szóval igen, felvettek fősulira, sőt koliba is, és most az ágyamban ülök, egy olyan helyen amit lehetetlennek gondoltam hogy valaha megtörténhet. Hihetetlen hogy egy hónap alatt mennyit tud változni az ember élete. Folyton csak jönnek szembe az újabb és újabb emberek, belekerülök szituációkba amikre sosem gondoltam és a többi.Mégis a legjobb az, hogy azt érzem hogy a helyemen vagyok. Úgy mindennel. Látom a mai napot, a holnapit, és az az utánit. És igazából örülök minden percnek és kihasználom. Ha új emberekkel lehetek, vagy régiekkel, ha a szobatársaimmal, vagy éppen a GT-s csoportommal. És ez az egészben a legjobb. Hogy nem kell félnem, nem vagyok bizonytalan, hanem megyek, egyenesen előre, visz a hullám, és azt hiszem nincs megállás. Dolgozok, beiratkozok, bulizok, jól érzem magam mint még soha, de mégsem vagyok teljesen más. Csak a kiskutyám és az esti filozófikus séták hiányoznak (meg persze a családom) . De ezek nagyon. Úgy érzem hogy szerencsés vagyok, és boldog. És ez az ami igazán fontos. És a mostani boldogságom nem úgy jön elő mint eddig, nyilvánvalóan és őrülten, hanem egyszerűen érzem és tudom hogy minden rendben van, és lesz is. Mindenkinek sok kitartást és pozitív életszemléletet kívánok . :*

Sokan foglalkoznak a kérdéssel (legtöbben férfiak): Vajon mi lehet egy lány fejében? El kell, hogy mondjam, ez egy nehéz kérdés, és most csak egy nőnemű személy fogalmazza meg szubjektívként. Őszintén? Néha én sem tudom. Van, hogy hisztizek, azért mert hisztizek, és van olyan is hogy utálnom magam azért, mert nem tudom kikapni az első dolgot a szekrényemből, és felvenni. Én mindig megpróbálok mindenkivel a lehető legőszintébb lenni, és néha ez miatt nem alakulnak a dolgok, de jobb, ha nem hazudok. Ezer egy dolog kevereg bennünk, és mivel több mindenre is tudunk fókuszálni, van, hogy egyszerre két dolgon töröm magam, és ezért párhuzamosan lesznek a gondolataim kimondva. Nem egyszer fordult elő hogy a két gondolat összekeveredett, és egészen mást mondtam, mint gondoltam, vagy mondani akartam, csak mert úgy sikerült. Sok mindent akarunk, és lehetőleg ezek egyszerre, most azonnal történjenek meg velünk. Legyen az pasi, munka, család. Szerintetek mért vállal annyi tini gyereket? Mert szeretne (valamikor) családot, és ha már úgy alakult mért ne? Látjátok ez is egy bizonyos pillanat, amikor elkalandozok. :D Csak most le is írom, amit éppen gondolok, szóval tényleg azt olvashatjátok, ami a fejemben van. Hideg van a szobában, be kéne csukni az ablakom, de szeretek fázni. Olyan nagyon jó, amikor be tud takarózni este az ember, és nem kell félmegoldásokkal beérnie. Akartam írni valamit. Csak azért, mert már régen írtam, és mert néha nekem is szükségem van arra, hogy ilyen idiótaságokat leírjak. Hiszen nem lehet mindezt magamban tartani. Mint ahogy azt sem, hogy utálom spotifyon a magyar reklámokat. Még az angollal valahogy megbékélek, de a magyarok idegesítőek. Olyan, mint a magyar popzene. A hányinger, és egy adag záptojás kering az ember belsejében, amikor egy erőltetett magyar popzenét hallgat. Mintha nem lenne elég kínzás nekünk a mulatós. Attól még inkább kiráz a hideg. Nem értem, hogy tudja valaki élvezni is, nem csak elviselni. Kiskoromban sem szerettem, ma meg már nevetni sem tudok rajtuk. Inkább hallgatok magyar undergrunot azt még valahogy elviselem. Meg persze a rockzenét, és a klasszikusokat.
Szóval ilyen, amikor egy lány gondolkodik. Legalábbis én. Mindenről eszembe jut valami, és utána még valami, és azt veszed észre, hogy egész nap agyaltál a semmin, és a mindenen.

Amikor megőrülsz mert reggel 10kor már 30 fok van a lakásban. Amikor megőrülsz, mert minden barátod elment nyaralni,és azért mert tíz óra múlva megtudod hogy felvettek-e a főiskolása. NA MOST PARÁZOK! Mit nekem az érettségi? Őszintén élveztem. De ezt? Nem. Felvesznek? Nem? Ha felvesznek mi lesz velem? Ha nem akkor mi lesz? És hasonló kérdések. Most kell a kis elmémet elterelni, úgyhogy megyek, csinálok a konyhába még 40 fokot, sütök valamit, az mindig megnyugtat és eltereli a figyelmem. :)

Minden ember más. És hogy mások vagyunk, más az életszemléletünk is. Máshogy látunk dolgokat, máshogy kelünk fel reggel, máshogy szeretünk. Az értékeink is változóak. Mindenkinek a saját személyiségének az értékit kell néznünk, és meglátjuk őt. Egy embert. Egy külön világot, ami mindig változik, meg nem áll, és (bár kicsit befolyásolható) egyedi. Ezt a külön világot keresem minden emberben. Van akinek színes, izgalmas, van akinek krémes és nyugodt, de mindenki ugyanolyan szép. És ez itt a lényeg. Mindenki szép. Máshogy hogy én, vagy te, de mindenki az. Ha nem a külsején, akkor odabenn, a kis világban. Szeretek új emberekkel megismerkedni, mert új világokat fedezhetek fel. Új gondolkodásmódot, új értelmet. És mindegyik új ismerősömtől tanulhatok, mégpedig sokat. Azt, hogy ne adjam fel az álmaimat, azt, hogy ha hibázok fel kell állnom, és szembenéznem a hibáimmal, azt, hogy bár sose leszek tökéletes, lehetek önmagam. Nem akarok más lenni mint aki vagyok. Szerintem eddig egész jól teljesítek. Remélem, a jövőben is megmaradok, és nem olvadok bele egy létező vagy éppen nem létező személyiségbe. 

Mikor vagyunk önzők? Ma egy súlyos probléma előtt állok, és nem tudom kitalálni mi legyen a megoldás. Szeretnék találni valamit, de nem megy anélkül, hogy ne tűnjek önzőnek. Ha a saját örömömet akarom, elmegyek. Ha nem maradok, és mindenki más boldog lesz, kivéve én. Őszintén fogalmam sincs mit csináljak. De hol marad a kompromisszum? Ebben az esetben mért nincs? Mért csak a fekete létezik és a fehér? És mért van az, hogyha a nővérem lenne ebben a helyzetben ő leszarná hogy én mit akarok, és még csak rágódni se rágódna ,hogy elmenjen, én meg itt ülök és gondolkodok hogy mit csináljak... Nem látom a kiutat. És ebből a helyzetből csak egy CSODA tudna mindkét(mindhárom) félnek megadni azt, amit akarnak. Szeretném ha megtörténne az a csoda. Ez akkora nagy baj? Mért van az, hogy nekem ilyeneken kell gondolkodnom 18 évesen? Mért nem lehet az, hogy én is szórom a pénzt mindenféle értelmetlen buliban, és nem azon rágom magam hogy szeptembertől hogy a francba lesz ez vagy az. Félek. És jelen pillanatban nem csak attól, hogy felvesznek-e hanem attól, hogy én a megfelelő döntést hozom meg. Élhetek azzal a tudattal hogy elmentem vagy azzal hogy nem? Már attól is önző vagyok,hogy erre gondoltam, vagy csak az tesz azzá, ha már lépem? 

MEGVAN!!! :D Hihetetlen, hogy nem kell többet tanulom (szeptemberig). Mivel hogy jók lettek az eredményeim, megyek (fizetős) fősulira. Végre az álmomat élhetem, és az álmomnak élhetek. Szóval most boldog vagyok nagyon, várom a Júliust hogy felvesznek-e addig is, ma írni fogok. Vagy olvasni. Vagy mindkettő... :)

Csak a rend kedvéért: A bejegyzés spoilereket tartalmaz. ;)
Nem tudom hogy közületek hányan nézik a Trónok Harcát, de én két éve találtam rá, mivel az osztálytársaim állandóan erről beszéltek, sőt a nővérem is unszolt, megnéztem. Nekem nem az akció-, vagy szexjelenetek tetszenek a legjobban, hanem a politikai mondanivalója. Az, hogy néha burkoltan, de gyakran az arcodba köpi a mai társadalmi problémáinkat. Sokan mondták az ötödik évadra hogy gyenge, és nem történik semmi, pedig szerintem pont az évad elején történtek a nagy dolgok. Gondolok itt például Kisujj nagyszerű játékára, vagy éppen a pók szövögetésére.(Őszintén, mibe hogy ha nagyon akarta volna, megmenti Tyriont Jorahtól...) És még ott van a mostani egyik kedvenc karakter, Olenna, aki jön, lát, mindenkinek megmondja a tutit, és úgy csavarja a helyzeteket, ahogy neki tetszik. 
Az csak a show része hogy Stannis feláldozza a lányát, több főszereplő meghal. Amikor jöttek a mások, akkor sem a csatajelenet volt a lényeg, hanem a csönd. Mennyivel hatásosabb a néző számára a csönd, amikor ezer meg ezer embernek kéne nyüzsögnie.... Deanerys szála is érdekes, talán az övé a legérdekesebb. Dany egy tinédzser, akinek a felnőttek játékát kell játszania, úgy hogy a hatalom az ő kezében van. És igen, szerintem ő lesz a megfelelő szörnyeteg Westeros irányítására, csak még egy kicsit nőnie kell a feladathoz. 
A szereplőkről még annyit hogy itt nincs rossz és jó. Mindenki a saját maga szerinti jó érdekében cslekszik. Csak mindenkinek más számít jónak. 
Ez a sorozat a szívemhez nőtt, mivel mindig van valami amit lehet benne boncolgatni. Egy egyszerű dialóguson néha napokig rágódom.... És van MÉG valami. Beleszerelmesedtem az zenéjébe. De most tényleg, ki tudott így eladni komoly zenét a 21. században mint a Trónok Harca? Én amúgy is szerettem a klasszikusokat, van hogy napokig csak azt hallgatok, de a Trónok Harca soundtrackokat már mind széthallgattam, kivéve az 5. évadot. A mai (záró) részben olyan gyönyörű volt a zene (alul linkelem) hogy nem azért hatódtam meg mert Jon meghalt, hanem azért, mert bevágták az egyik legszebb hegedűszólót amit életemben (eddig) hallottam. 
A komolyzenei imádatomat majd egyszer még megírom, de mára ennyi elég lesz. Így is látszik, hogy a fejem össze vissza van, csapongok ide-oda. :)

Ui. Szurkoljatok csütörtökön, középszóbeli is comeing. :)