Tudjátok milyen az, amikor fogalmazást kell írnod egy versről és az első pár sorban a vers témáját feszegeted... Amikor igazából még nem kell írni semmi másról, csak a véleményedről, tapasztalataidról. Ez az én kedvenc részem. Amikor Nem az számít hogy mennyit tudsz, vagy hogy mit gondol a költő hanem az, hogy TE (esetünkben én) mit gondolsz az adott témáról. Ha még nem is fejted ki a gondolataidat részletesen, akkor is abból a pár sorból kitűnik a véleményed, élettapasztalataid, és még a személyiséged is. Szerintem Érettségin éppen ezért fogom választani a véleménynyilvánítást. Szeretem elmondani a véleményem. Szeretem, mert ez olyan valami, amivel nem kell mindenkinek egyetértenie, lehet különböző az enyémtől is, lehet támadni, lehet vele vitatkozni. A véleményed csak a tiéd. Nem egy múltévszázad beli költő gondolatai (ami hangsúlyozom lehetnek jók is, és időtállóak) hanem a saját meglátásod róluk. Ez olyan, mint amikor elolvasol egy könyvet, vagy megnézel egy sorozatot, és két három napig azon rágódsz, mert olyan gondolatok voltak benne amik téged formálnak. Nagyon szeretek olvasni. Körülbelül olyan 13 éves lehettem amikor először beszippantott a városi könyvtár. Igen, ez a nővérem hibája, de nem bántam meg sosem. Előtte utáltam olvasni.Anyám rá akart venni, de én kitartóan visszakoztam, és magyaráztam, hogy semmi értelme. Aztán jött a lovas regények korszaka, majd, igen, szégyen szemre a Twilight korszakom... Mert hogy nekem volt olyanom ám! :D Oké, oké nemrég (egy éve kb.) újraolvastam az egészet, és annyit változott a szemléletem, hogy rá sem akartam ismerni. Nem ugyanaz az érzés volt most olvasni mint őrült tini korszakomban. De azt hiszem ez nem akkora baj. Múlik az idő,változok én is, és a twilight meg hanyatlik. Evvan. Oké, hogy tisztázzak mindent, és most először bevalljam, nem egyszer olvastam el 13/14 évesen, hanem sokszor. NAGYON sokszor. tudni kell rólam, hogy mindig is egy kisebb nagyobb álomvilágban éltem (ez a mai napig megvan) és ha épp depressziós voltam, hát nagyon el tudtam merülni benne. A könyvekben én is szereplek, mikor olvasom. Lehet, hogy nem a főszereplővel azonosulok, hanem külső személővel, vagy éppen a legjobb barátnővel, de valakivel igen. Na és ez nálam átment .... hogy is mondjam? Pszichológiai esetekbe is. Tudniillik, én nem vagyok a legvékonyabb lány a világon (asszem most jól fogalmaztam :D ) és hát, akkoriban valahogy bezárkóztam. De a könyvtárban nem csak a twilight volt megtalálható. Nem, én körülbelül tucatszámra faltam a könyveket. Azért volt jó hogy ott volt a nővérem, mert vele meg lehetett beszélni mindent. Ha elolvastam egy könyvet és ajánlottam neki , ő is elolvasta (a mai napig így van) és fordítva is működött. Így nem kellett napokig őrlődnöm egy-egy témán, mert mindig volt kivel megbeszélni. Hogy is mondjam ő is kicsit zárkózott volt akkoriban. Így lettünk testvérből nagyon-nagyon jó barátnők, és a mai napig az egyik legjobb. A segítségével tanultam meg kifejezni magam. Régen írni akartam. Nem olyan teljes állású íróként, hanem amolyan, "vannak jó ötleteim, és le kéne írnom" dologként. Nem mondom, sosem jött össze 15 oldalnál több. De a nővéremnek (általában csak neki) mindig megmutattam, és ő véleményezte. Aztán nem csak így tudtam kifejezni magam. Egy idő után lettek saját észrevételeim, saját gondolataim, saját véleményem, és azt hiszem, ez teszi velem azt, hogy ha órán vagyok, és kérdeznek a tanárok tőlem valamit, akkor ha van véleményem vagy ötletem, akkor mindig megosztom velük. Van hogy felsülök. Nem egyszer történt már meg, de ilyenkor csak mosolygok, tudatom magammal, hogy nem, ez most nem az amire te gondoltál, hanem valami más, és megpróbálok újra gondolkodni. Nem hiszem hogy azzal, hogy másra hagyom a  gondolkodást, azzal javítok a helyzetemen. Hiszen a való életben ki fog gondolkodni helyettem? Csak magamra számíthatok. Ezt már megtanultam. Sok idő volt, de sikerült. Sok ember azt hiszi, hogy megnyílok előtte, mert beszélgetek vele, vagy mert elmesélek neki dolgokat az életemből. Igazából vannak dolgok amiket még senkire nem bíztam rá, mert már túl sokat csalódtam. Az igazi véleményemet úgy sem ismeri senki. Van, hogy egy-ketten kapnak belőle egy kis darabot, de az egészet, azt hiszem megtartom magamnak. Mert ha azt eladnám rossz kezekbe, nem hiszem hogy még egyszer fel tudnék állni.
Lehet hogy itt nem látszik, de egy alapjáraton derűs, vidám lány vagyok aki (idézem: "hebrencs"<-ezt az egyik tanárnőmtől kaptam meg nemrégiben) , és idióta. A sok-sok megpróbáltatás ellenére amin eddig keresztülmentem 18 év alatt, azt hiszem, jelen pillanatban tökéletes az életem. Én így érzem, és tudom, bár félek a jövőtől, majd lesz valahogy, mint mindig. Hiszen a nagyfiú fent vigyáz ránk, és figyel. És mindent megad, amire éppen szükségünk van. Csak sokan nem veszik észre. :)

Ez hosszúra sikeredett.... :) Szeretek írni. Ilyenkor csak úgy ömlenek belőlem a szavak, és az ujjam is úgy mozog mint valami mérgezett egér. Csak ne lennék ennyire lusta :D